halfarmunk

Az ős Duna, amikor elhagyta az Alpok hegyvonulatát, folyása lelassult, így lerakta magával görgetett kisebb nagyobb kavicsok sokaságát, ami felett azután a dúsan szaporodó, s időről időre elpusztuló növény- és állatvilág hatására humuszos földréteg alakult ki. Így történt ez Almásfüzitő térségében is, ahol Vida István fiatal agrármérnökként elkezdett dolgozni. Hamarosan rájött, hogy nem csak a kiváló szántóföld művelése, hanem az alatta elterülő sóder-tenger kitermelése még inkább jövedelmező tevékenység lehet az egyre iparosodó térségben. A sóderbánya medrében kialakult bányatóban, amit a sóderágyon keresztül szivárgó közeli Duna táplál folyamatosan, hamarosan megjelentek a Duna halai is -> keszegek, pontyok, sügérek, süllők, amit István még egy kevés pontytelepítéssel is kiegészített, a horgászok nagy örömére.

Helyi emberként olvasott a térség középkorban híres viza- és kecsegefogásairól, ami adta az ötletet, hogy próbálkozzon ezeknek az „őskövületeknek” a „feltámasztásával”. Egyik barátjával, Rideg Árpád tokhal tenyésztővel, 5 éve belefogott egy olyan projektbe, aminek a végén talán ismét a hajdani mesés viza- és kecsegebőség híre lengi be a komáromi Duna szakaszt.

A Fodina Fish Kft. lépésről lépésre haladva, először egy modern, klimatizált halkeltető egységet alakított ki, ahol idén már a kis kecsege lárvák tízezrei növekedtek napról napra. 3 hónapos korukban, innen elkerülve, kijutottak a napfényre, hogy birtokba vegyék a kinti nagy körmedencéket. Igaz, hogy ezek az egyenként 300 m3-es „óvodák” népesítési halsűrűsége nem döngeti a rekordokat, de nem is ez a célja Pistinek. Ő inkább az organikus haltenyésztés híve, ahol a kis kecsegék úgy „élhetnek, mint hal a vízben”, és gyors növekedésükkel meg is hálálják gazdájuknak a lágyan szétterülő tó víz, számukra szinte határtalan nagyságát. A jövőre gondolva, a halaktól elfolyó víz először a szomszédos biológiai szűrőtóba folyik, ahol lerakja iszap terhének nagy részét. Itt a hasznos „iszapfaló” baktériumok „asztalára” kerülve, a természetes biológia lebontás áldásos folyamata után, a nádfalak zegzugos ösvényei között csörgedezve, visszakerül a nagy bányató medrébe, hogy megtisztulva ismét elkezdhesse a természet nagy körforgását.

A kecsegék mellett már a valaha szintén itt található vágótokok és vizák, a sikeres telelésük után úgy „nőnek, mint eső után a gomba”, csak győzze a gazda etetni őket. Pisti örömmel teszi ezt, még ha eddig nem is nagyon volt bevétele ezekből a halakból. De hogy is lehetne, hiszen ezek majd hosszú évekkel, évtizeddel később érik el az ivarérettségüket, amikor elkerülnek innen, remélhetőleg a Duna medrébe. Lehet persze, hogy másoknak túl lassú ez a tempó, ahol türelemmel ki kell várni a hideg évszakok kényelmes semmit tevését. A kavics még többet várt a föld alatt, s végül az ő ideje is eljött!… Pisti szerint egyszer majd a kecsegék és a tokhalak is boldogan suhannak a Duna mélyén. Az már egy másik történet lesz, reméljük, majd arról is beszámolhatunk egyszer.